A játszótéren
A hinta himbálózik, a szél hevesen löki előre-hátra. A gyönyörű napsugarak azonban győznek. A szelecske lecsendesedik és a nap melege süt a gyerekekre. A játszótéren különösen jó a hangulat. Egy idő után Hilda megunja a hintázást és kiszáll belőle. Peti azonnal elfoglalja a helyét. Aztán Hilda megkérdezi Zsófiát:
- Zsófia, nem jössz egy kicsit libikókázni? Annyira belemerültél valamibe. Gyere játszani!
A kislány feláll a fűből és odaszalad Hildához.
A nap olyan szépen süt. Az emberek a városban bicikliznek és jó nagyokat sétálnak. Zsófia két szál pitypangot tesz le a padra, majd felül a libikókára. Lökik föl egymást a magasba.
Peti is kiszáll a hintából. Lehasal a fűbe és nézni kezdi a felhőket.
- Mit csinálsz, Peti?
- Nézem a felhőket – válaszol a fiú. - Nézzétek, az maci, az meg boci formájú! – Mutat a felhőkre. Erre mindkét lány felnéz az égre, és a barátaik is.
A játszótéren most öten vannak. Peti cigánykereket hány és kézen áll.
Egy kicsit gondolkozik, majd leül a libikóka közepére, és úgy dől, azzal együtt. Egy kis idő után feláll, körbenéz, és kiabálni kezd:
- Kriszta, Vince! Hol vagytok?
A fiú idegesen keresi a gyerekeket. Elindul a patak felé, amely a tér mellett csordogál. Sehol nem találja a kicsiket. Már a két lány is leszáll a játszóeszközről, és kiabálni kezd:
- Kriszta, Vince! Ez most nem vicces! Gyertek ide!
A gyerekek azonban sehol sincsenek.
Várjunk!
Valami mozog a bokorban! Két gyerek ugrik ki onnan.
- Kriszta! – kapja el Hilda az unokahúgát, aki éppen az ölébe dől, mert felbukott a saját lábában.
- Vince! – kiabál Peti az öccsével.
Kriszta és Vince, a két testvérpár lehajtott fejjel nézik a földet.
- De mi csak egy pillangó után mentünk. El akartuk kapni – mondja szomorúan Kriszta.
- Nincs semmi de! Nem szabad mellőlem elmennetek. A bátyátok vagyok. Vigyáznom kell rátok.
A gyerekek nem szólnak semmit.
Peti és az unokatestvérei, Zsófia és Hilda, a két gyerek mögött ballagnak. A nyolcéves Zsófia beül a hintába. Hevesen hajtani kezdi magát, ami be is válik.
A két tizenkét éves unokatestvér a padra ül le és beszélgetni kezdenek. Peti majdnem sír.
- Mi az, hogy a gyerekeket elhagytam?
- Peti, nem hagytad el! – de ez nem nyugtatja meg a fiút.
A két nagyobb csemete megegyezik, hogy lassan indulniuk kell. Összeszedik a pöttömöket és indulnak is haza a faluba. Ám Kriszta nem akar hazamenni. Úgy dönt, hogy Zsófiával együtt virágot szed.
A „vezérek” ennek ellene vannak.
- Zsófia, te is gyere, és Kriszta te is!
A gyerekek, mintha meg se hallották volna, így kiabálnak:
- Nézd! Nézd! Ott! – mutogatnak – Orgonabokor! Szedjünk orgonát.
- Hjaj, Kriszta, gyertek már vissza, ide, hozzánk. Vince, remélem, te nem szeretnél odamenni és virágokat szedni. Mennünk kéne haza már.
- Én nem szeretnék – jegyzi meg a kisfiú.
A lány bólogat. Peti meg mosolyog.
A két kisebb lány visszatér egy maroknyi orgonával. Hilda - ahogy meglátja -, szidni kezdi a két kislányt.
- Mit mondtam az előbb nektek?
- Hogy ne menjünk el. Bocsi!
Hilda megint csak bólogat. Elindulnak hazafelé a faluba.
Most Vince szalad oda egy fához. Az egyik ház előtt áll a fa. A ház kertjében egy néni kertészkedik.
- Csókolom Ágika néni! – köszön mindenki.
- Szervusztok, életeim! – mondja, és aztán fájlalja a derekát – Hú, de fáj – majd nyomogatja.
Ági néni észreveszi, hogy Vince a diófa alatt áll. Rögvest szól neki:
- Egyél nyugodtan róla, Vince, életem, ha eléred.
Vince épphogy elért három diót. Erre persze rögtön kellett Krisztának is, mert a testvére is eszik. Erre Zsófia is kér. Peti és Hilda csak állnak a kerítés előtt, majd az útra terelgetik a csöppségeket.
- Gyerünk, indulunk. Megköszöntétek?
- Köszönjük – mondják egyszerre.
- Köszöntetek?
- Csókolom, Ágika néni!
- Szervusztok életeim!
A néni tovább kapál.
A gyerekek mennek az úton, nem sok van már hátra a házukig. Az unokatestvérek között egy ház van. Jó közel laknak egymáshoz.
Zsófia felemel valamit az útról a falu közepén.
- Mi az, Zsófia? Dobd el! – szól rá Peti.
- Nem, ez valami… egy golyó… olyan, mint a nyakláncokról a gyöngy. Hilda, ugye megtarthatom?
A lány sóhajt egyet, majd ezt válaszolja:
- Miért tartanád meg?
- Nem tudom. De olyan szép, olyan fehér.
- És ha valaki keresi?
A kislány nem válaszol.
- Hagyd ott ahol van, lehet, hogy aki elveszítette, vissza fog jönni érte, és ha mi elvisszük, nem fogja megtalálni. Sírni fog, mint te, amikor elhagytad a kis babádat. Emlékszel rá? Szomorú voltál? És amikor megtalálta az egyik ovis társad? Örültél neki, nem? Az is örül a gyöngynek, aki elvesztette, és utána megtalálja.
- Igazad van, itt hagyom.
A nagylány örül, hogy tanított valamit a kisebbnek. Peti csodálkozik a lányon, hogy ilyen ügyesen bánik a kicsikkel.
Végre hazaérnek. Most mind az öten Hildáék házába mennek be. Jó illat várja őket. A konyha felé sietnek. Leveszik a pulóverüket, és átcserélik a papucsra a cipőjüket.
Hilda és Zsófia anyukája már várja őket a konyhában.
- Sziasztok! Milyen volt a játszótér?
- Szuper! – hangzik a válasz.
Ezután Peti kérdez:
- Mi ez az illat?
- Friss kenyér.
- Az milyen? – kérdi Kriszta és Vince.
- Hát olyan, amit a pékek csinálnak.
A gyerekek nem értik.
- Na és az milyen?
- Hát… ami… sütőlapáttal készül.
A gyerekeknek még ez sem tiszta. De inkább nem kérdeznek. Enni kezdik a friss kenyeret, szinte jól laknak vele. Közben elmesélik Debórának, mi minden történt a játszótéren. Így hát, Vincének, Krisztának, Zsófiának, Petinek és Hildának emlékezetes marad ez a nap!
AJÁNLOM AZ OLDALT
