Cecil egy napja
Cecil megreggelizett, majd kényelmesen elhelyezkedett a díványon. Lefeküdt, élvezte, ahogy a teste a puha szivacsba mélyed. Nagyon szerette a pamlag anyagát is- drága, kellemes, meleg tapintású szövet. Szeretett itt aludni.
- Ennél nincs is jobb érzés – gondolta elégedetten – jóllakni, majd elheveredni, pihengetni. Minden nap el tudnám én ezt viselni! Legközelebb meg majd csak akkor kelek fel, ha tálalva lesz az ebéd. Valaki majd csak elkészíti nekem… - lehunyt szemmel képzelte el a következő étkezést. Mivel látta kikészítve a sütőlapátot a kemence mellett, feltételezte, hogy friss kenyér készül. A friss kenyérhez pedig valószínűleg szalonna jár, és ez volt az egyik kedvence. És ha nem szalonna, akkor bifsztek, az pedig a második kedvence volt. Tehát az ebédben már biztosan nem fog csalódni.
Nem is tett mást, feküdt egész délelőtt. Ha már nagyon a hasára sütött a nap, egy kicsit arrébb gördült, és gondolataiban a Napot szidta, de azt se nagy hévvel, csak úgy tessék-lássék morgolódott egy kicsit. Egyéb gondolata nem is volt, csak behunyta a szemét, néha el-elbóbiskolt, és alapjában véve igen elégedett volt a nap alakulásával.
Majdnem ebédig tartott ez az éteri állapot, ekkor azonban csöngetésre ébredt. Úgy tudta nem várnak vendégeket a házba. Mivel mozdulni nem akart, csak hallgatózott. A kapu nyikorgása, gyereklábak trappolása, Péter mondatai („Itt nyugodtan letehetitek a cipőket”, „Ki kér papucsot?”), mind-mind arról árulkodtak, hogy mégis vendégek érkeztek, és sajnos Péter beengedte őket!
- Na ne! Én ma csak punnyadni akartam! Igazán elmehetnének és csinálhatnának bárhol máshol bármi mást! Én nem értem, miért kellett ezeknek is pont ma erre tévedniük! És hozták a porontyaikat is! Először feszengnek és unalmasak, aztán, ahogy oldódik a hangulatuk, egyre elviselhetetlenebbek lesznek. Nem lesz tőlük békém, majd jönnek utánam, mindenáron játszani akarnak, csimpaszkodnak, vagy ami még rosszabb: sírnak. De nem volt mit tenni, Péter már jött is, ébresztgette, az alvást sem tudta már színlelni.
- Cilikém, Kincsem, elég volt most már az alvásból, ideje felkelni, itt vannak Marikáék! A vendégdíványon fekszel, kelj fel!
Cecil fejében szerteoszlottak az álom felhőcskéjének utolsó morzsái is. Eddig ott ólálkodtak valahol a feje hátsó részén, hátha még felduzzadhatnak újra, és ráboríthatják felhő-leplüket elmosódó tudatára. Már csak azért sem tudott volna tovább aludni, mert Péter szavain és viselkedésén igencsak felháborodott.
- Hiszen ez csak Péter testvére és a gyerekei! Igazán elvihetné őket valahova enni, vagy bevezethetné őket a hálószobába, vagy mit bánta ő hogy hová. Ezt a Cilizést sem bírta elviselni. A neve Cecil, miért kell állandóan ezzel a kislányos, nyálas névvel jönni? Miért nem lehet megtanulni már végre, hogy „Cecil”, esetleg „Cecília”, bár az meg egy kissé túl hosszú. Cecil. Nem bonyolult. Már kamasz korában sem viselte el, ha Cilizik, de mióta felnőtt, még kevésbé volt elviselhető. Amúgy Péter kedves volt, aranyos, és Cecil elmondhatta, hogy alapvetően szereti őt.
Felháborodásában szó nélkül elvonult. Nem is bújt ki a szobából egész délután, a vendégek sem érdekelték, bár hallotta, hogy azok érdeklődnek utána. Ebédelni sem ment ki, folytatta békés álmát a szobában, egyedül, magányosan, és nagyon élvezte, hogy végre senki sem háborgatja őt. Nyugalmát csak egyszer zavarta meg egy kis pillangó, ami a szoba sarkában álló diófa asztalra szállt. Még ennek a pici, aranyos lénynek a halk, finom szárnycsapásai is idegesítették, de arra, hogy tegyen is ez ellen valamit, lusta volt. Végül nem is kellett felkelnie, mert a kis lepke jobban érezte magát odakinn, így kisvártatva könnyedén kivitorlázott a nyitott ablakon.
Cecilt egyáltalán nem érdekelte, hogy viselkedésével bánt-e mást, vagy hogy zavar-e valakit, ha kimegy, vagy bent marad a szobában. Soha nem gondolkodott ilyeneken, és az sem zavarta, ha esetleg őt nem szerette valaki. Aki nem szerette, azt elkerülte, de nem bántódott meg, és soha nem akart senkinek a kedvében járni.
Mire felébredt szendergéséből, már sötétedett. Éhes volt, hát kiment a konyhába és válogatás nélkül összeevett minden maradékot az asztalról. Jóllakott, de már nem volt álmos. Érezte, hogy megint elkapja a szabadság érzése. Cecil nagyon szerette Pétert, de szüksége volt a függetlenségre is. Gyakran kerítette őt hatalmába a vágy, hogy menjen, azonnal, és Péter ebben hál’ Istennek nem akadályozta meg soha.
Kilépett a kertbe, ahol megcsapta a nyár illata – virágzó növények, pára, fülledtség. A testébe lassan befészkelődött a jól ismert izgatottság - menni kell, menni, ilyenkor soha nem tudja hova, merre, csak azt, hogy el kell indulni, ki az éjszakába, ismerősökkel találkozni, hozzájuk csapódni, aztán egyedül menni tovább, más, ismeretlen helyekre. Figyelte, ahogy a talpa alatt halkan serceg a fű, hallotta a város távoli, éjszakai zajait (vonatot, kocsikat, diszkót, az éjszakába csapódó fiatalok beszélgetését). Ez volt Cecil kedvenc időszaka az évben. Az orgonavirágzástól egészen az őszirózsa elvirágzásáig szeretett eljárni esténként, de ez, a kánikula utáni esti hűvösség volt az, amivel nem tudott betelni soha.
Mély levegőt vett, és nekiindult az éjszakának. Pétertől még csak el sem búcsúzott. Őszintén szólva eszébe sem jutott, hogy esetleg megmutatkozhatna indulás előtt. Az éjszaka jól telt, evett sokat, ivott, szórakozott, duhajkodott, hol magában, hol másokkal együtt. Mikor pirkadni kezdett, talán a felkelő Nap vöröses fényeinek hatására, talán a fűszálakon megülő kis harmatgyöngyök érintésétől, Cecil érezte, hogy a vére kezd megnyugodni, már nem pezseg úgy, mint amikor elindult. Lassan lenyugodott, és ismét örömmel tudott gondolni a nyugodt otthonra, ahol Péter mostanára biztosan elkészítette a reggelijét. Ahol majd nyugodtan megfürödhet, és ismét lefekhet aludni egy kicsit, és ma talán vendégek sem érkeznek, békén hagyja mindenki. Igen, most érezte, hogy ez minden vágya. Hazamegy, reggelizik és pihenni fog.
Hazaérvén Cecil nem is csalódott. Várta az elkészített reggeli, és Péter.
- Szia te csavargó! Merre jártál egész éjszaka? – szerette ezt a mosolygós fogadtatást – Minden éjszaka aggódom ám érted, nem kéne olyan sokszor elmenned!
Cecil megette a reggelijét, és ismét felugrott a díványra, ismét érezte annak puhaságát, szerette ezt az érzést. A mancsa nagyon saras lett az éjszaka – esett az eső, amit pedig tényleg, szívből utált – így hát nekiállt, érdes nyelvével lenyalogatta. Aprólékosan, precízen haladt, a lábán kezdte a mosakodást, majd a hasát, a hátát is végignyalta, szájában keveredett a sár, és saját szőrének az íze. Végül pofáját is letisztogatta benyálazott jobb mancsával, különös gondot fordított a fülére, végül következett a farka. Majd elszenderedett és nem is csalódott: aznap nem érkeztek vendégek, békésen szunyókált egész nap, Péter sem zavarta fel álmából.
AJÁNLOM AZ OLDALT
