|
A Vándor hazatér
Réges rég,az emberek hajnalán,mikor megannyi lény tengette életét világunkban,köztük tündérek,törpök,koboldok,beszélő állatok,de ugyanakkor lidércek és szellemek is,élt egy ember,kinek szívét egy sötét emlék nyomta.
Évekkel ezelőtt elhagyta népét-akik az ősi törzsekből származtak,s több száz évig éltek-,hisz vonzotta őt a horizont ismeretlene és az erdők fülledt titkai.Ahogy ment,ment egy mesés tisztásra ért,hol a virágok illata a napfénnyel egybeolvadt,de nem ez volt a legszebb amit itt talált.Ahogy elterült a füvön,csengő kacajt hallott,majd megjelent előtte egy csodálatos lány,hogy olyat szem nem látott még e földön:aranyfürtjeibe virágok kapaszkodtak,szemében az Esthajnal tündökölt,bőre bézs árnyalatán megtörtek a fénysugarak s csak úgy sziporkázott.A leány,ahogy meglátta a férfit rögtön beleszeretett hajának sötétjébe,alakja szikár erősségébe.
Sajnos a két szerelmes nem sokáig élvezhette a boldogság pillanatait,mert a homállyal teli éjszakában,feltűnt egy lidérc és elragadta a szépséges leányt.Túl messzire botorkáltak a fák közt,s végül a druidák a kószát hibáztatták a szörnyűség miatt.Mert druida volt maga a tündöklő lány is,s az árnyak örök idők óta üldözték őket.
Azóta hát a Vándor,járja az erdőket,völgyeket s kutatja,keresi őt,kinek párja nem akad kerek e világon.
Útja egyszer csak árnyékos rengetegbe vezetett,s az eső is megeredt közben,így hát egy fa sűrű lombja alá húzódott be.Az ágakról gyöngyként peregtek a vízcseppek,s mire a felhőkoszlani kezdtek,ő már mélyen aludt egy fa vastag gyökerének támaszkodva.Recsegő,ropogó hangra ébredt:a fa rettenthetetlen törzse megmozdult,mintha csak nyújtózkodott volna,majd két szem meredt az utazóra.-Ne ijedj meg,kedves barátom – szólt mély hangon.Már vártalak,tudom célod és segíteni szeretnék.A nagy fa ropogott még egy ideig,míg hirtelen lombjai közül egy sütőlapát hullott alá.-Ez nem közönséges sütőlapát.Bajban jó használatot fog tenni,s olyan fegyverré változik amilyenre a leginkább szükséged van.A lányt arra találod-mondta,és egyik ágával kelet felé mutatott.-Ideje,hogy a Vándor végre hazatérjen.Lehajtotta ágait,a szemek becsúkodtak,a Vándor pedig egy ideig ámulva állt,felkapta a sütőlapátot,tegeze mellé szegezte és elindult a mutatott irány felé.
Az ösvényt orgonabokrok szegélyezték,egészen egy mocsaras,ködös lápig,azon túl pedig egy fekete torony magasodott.Hősünk habozott,miként tudna átkelni ezen a bizonytalan szakaszon,de találékonysága nem hagyta cserben:kötelett csomózott egy diófa magasabb ágára és átlendítette magát a túlpartra.Itt már nem késlekedett;berontott a vaskapun,egy csigalépcsőn felért a tetőre,ahol megpillantotta kedvesét a lidérc karjai közt.-Azt hiszed megmentheted őt?Én vagyok az Árnyak Vezetője,engem élő ember meg nem ölhet.-majd gúnyosan felkacagott.-Én nem vagyok egyszerű ember.-felelt vitézül a kósza.Fogta a sütőlapátot,de meglepetésére nem fegyverré,hanem egy fényes pillangóvá változott.Az apró állat,mint gyémánt csillogott a sötétségben,beszállt a lidérc köpönyege alá,az pedig semmivé foszlott.A két szerelmes egymás karjába borult,ölelték,csókolták egymást,szívük csordultig telt boldogsággal.
Visszaindultak hát a tisztásra,ahol először meglátták egymást.A Vándort befogadta a druidák népe,hálásak voltak,mert neki köszönhetően soha többé nem kellett félniük a lidérces tekintetektől.Örök boldogságban éltek tovább,s bár a Vándor hazatért,soha nem tudta meg,hogy a szeretet volt az,amivel megmentette kedvesét:egy csöppnyi pillangóba tömörült ez az érzés,amit a gonoszság nem tudott elviselni.
Mert erre csak a szeretet képes,s mai napig a legnemesebb tettekre késztet bennünket.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
