|
Iskolamese
Marci a barátom. Egy házban lakunk, egy iskolában dolgozunk. Negyven év választ el minket egymástól, ami persze nem boríthat sötét felhőt kettőnk fölé barátság szempontjából. Marci első osztályos abban az iskolában, ahol tanítok.
- Első bés – javít ki mindig öntudatosan, ha csak per elsősnek titulálom.
Szerencsére a köztünk lévő kor és helyzetbeli különbséget nem fogja fel végzetesen, már egy lánykérésen is túl vagyunk, amelyet tekintettel férjemre és gyermekemre, fájó szívvel, de vissza kellett utasítanom.
A madárcsontú kisfiú topogva vár reggelente a kapu előtt, azonnal a kezembe kapaszkodik, apró tenyere mellett az enyém sütőlapátnak tűnik, de mégis olyan erővel szorítja az ujjaimat, hogy szinte fáj. Együtt indulunk „munkába”, gyakran délutánonként is együtt cipeljük haza a napközben ránk rakódott gondokat. Hazafelé bokrok közt bóklászva, tócsákat átugorva keressük a legrövidebb utat, a dzsungellé bokrosodott orgona ágai közt meglessük a hangoskodó kismadarakat, ellenőrizzünk a játszótér hintáinak működőképességét vagy felkutatjuk Dodó, a kóbor kandúr, legújabb rejtekhelyét. Reggel bezzeg a szabályos úton is lassan sétálunk, komolyan megvitatva eközben a világ dolgait. A világ persze Marci számára leginkább az iskolát jelenti, így aztán napi jelentést kapok oktatásügyünk aktuális helyzetéről.
- Tudod – darálja – néha szeretek iskolába járni.
- Néha? – kérdezem, és mélyen elgondolkodtat, vajon miért csak néha.
Aztán csendben bevallom magamnak, hogy én is néha szeretek dolgozni, és bármennyire nehéz elismerni, bizony vannak reggelek, amikor én is inkább a paplan mesevilágát választanám a munkába készülődés helyett
- Miért néha? – szegezem neki ennek ellenére a kérdést, és költőinek szánt érdeklődésem nem marad válasz nélkül.
Vég nélkül csacsog, időnként széles mosollyal, máskor összehúzott szemöldökkel, s közben kialakul bennem a kép a csodáról, akit tanító néninek neveznek, és a vasorrú bábról, aki szintén tanító néni álnéven él közöttünk.
- Mert tudod, Lili néni azt mondta, hogy mindenkinek be kell csomagolni szépen a füzeteit és a könyveit, de megnéztem az övét, és az nincs is becsomagolva egyáltalán. És azt is szokta mondani, hogy ne beszélgessünk evés közben, pedig ő is beszélget a többi tanító nénivel, míg ebédel. Arról is beszélt, hogy rágózni nem szabad és a dohányzás káros az egészségre…
- Tudod, Marci, a felnőttek néha… – kezdeném magyarázni a felnőttség bizonyítványát, de a gyerek közbevág.
- Túúúdom! Mást mondanak, mint amit tesznek! – vállát felvonva, két tenyerét széttárva mindent elmondó fintort vág.
Elakadok és aprókat köhintve, bölcs magyarázaton töröm a fejemet, de Marci gyorsan túllép a kérdéses problémán.
- De a Zita néni tök jó! – fölhúzott szemöldököm láttán gyorsan helyesbít. – Szóval ő nagyon aranyos.
Mosoly önti el gödröcskés arcát, és tengernyi mondanivaló gyöngyként pereg szájából.
- Tudod, ő mindig jókedvű, és segít, ha elrontottál valamit, nem szid meg, hogy „de ügyetlenvagy”. És meghallgat, ha mondani akarok valamit, nem küld el, hogy „most nem érek rá”. És focizott a fiúkkal, még gólt is rúgott, annyira ügyes. És a diót úgy törni fel, hogy utána bababölcsőt tud csinálni a héjából a lányoknak. És képzeld, a szálkát is úgy tudja kivenni az ujjadból, hogy nem is fáj. És ő még azt is tudja, melyik a világon a legdrágább autó.
Arckifejezésem megváltozhat, mert óvatosan, félre biccentett buksival, diszkréten halk hangon megkérdezi:
- Te nem tudod?
- Hát… - hümmögöm, és megadóan ingatom a fejemet.
Elégedetlen, pajkos kis fintor jelenik meg az orra körül:
- Hát a Rolls-Royce! – rikkantja, és mint apró pillangó elillan mellőlem, aztán kacagva bevágtat az iskola kapuján.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
