|
Karácsonyi játékok
Amióta eszemet tudom, mindig nagyon kedveltem a játékokat. Ez az érzés nem múlt el a gyerekségből kinőve sem, s ez a vonzalom itatja át gyermekeim életét is.
Emlékszem, kisgyermekként órákig álldogáltam a nagymamám díszesen faragot, üveges szekrénye előtt, amelyben a legkedvesebb emlékeit tartotta. Orromat a csiszolt üveghez nyomtam, hogy minél közelebb lehessek a megérinthetetlen csodákhoz, leheletem párafoltjáért mindig szidást kaptam, ha rajtakaptak, hogy nem tisztes távolban állok a szekrénytől. Tekintetem fürge pillangóként illant egyik tárgyról a másikra, egyszer, tízszer, százszor, igyekeztem a szememmel magaménak tudni a különleges darabokat. Nagymama ereklyeként őrizte a szekrény kincseit, és felnőttségemig kellett várnom, mire végre feltárult előttem a vitrin ajtaja, és meg is érinthettem mindazt, amiről évtizedeken át csak álmodoztam. A csilingelő kristályüveg táblák mögül édeskés fahéj és ánizs illata áradt, valahol az orrom mélyén még gyömbér is derengett, s a kis porcelán tányéron, amit a nagyi először kiemelt a szekrényből, az apró sütemények között porcukorba forgatott diós kifli is akadt. A kedvencem! Lelki szemeim előtt megjelent Sanyi bácsi, az öreg pék, kezében az elmaradhatatlan sütőlapátjával, amint titkos hódolóként, éjszaka csodás süteményeket készít a nagymamának, vastag ujjaival óvatosan formálgatva az apró, édes falatokat…
És a máskor gondosan zárva tartott ajtó ma továbbra is nyitva maradt, nagymama pedig óvatos mozdulatokkal elővette az áhított játékokat. Alabástromfehér ujjai akkurátusan rendezgették őket az asztalon, és a süteményes tányért felém tolva mesélni kezdett a feledhetetlen karácsonyról. Az emlékeit évtizedek tapasztalása finomította, nem csak a tíz éves lány ünnepölelte boldogsága tárult föl előttem, hanem a XX. század első évtizedeibe is bepillanthattam.
- A babát vettem észre először, amikor a csengőszó után Mama kinyitotta a szalon ajtaját. A babát, amelyet hónapokon át csodáltam Zinger bácsi vegyeskereskedésének kirakatában, minden nap hazafelé menet a polgáriból. A mindig mosolygós, öreg boltos együtt érzően tárta szét a karját, s vigaszul nagy darab karamellát dugott a számba, amikor a fürtös, bájos arcú figura egyszer csak eltűnt a kirakatból. És a baba most ott állt a karácsonyfa alatt! Csak öleltem nagy boldogságomban, és percek teltek el, mire a többi ajándék masniját kibontogattam. Imre öcsém a „Baron”-autót tologatta hasonló örömmel a karosszékek lába körül. Akkoriban a városban még kevés automobilt lehetett látni, Papának sem volt, Imre mondogatta is boldogan, neki van elsőként a családban…
- A kőépítőt, amiből öcsém az autónak garázst kezdett építeni, Mamáék hónapokkal az ünnep előtt megrendelték, hogy biztosan időre meglegyen. Mivel a doboznyi építőkocka kevésnek bizonyult a jókora játékautó körbekerítéséhez, Imre már most Mama szoknyáját rángatta, hogy húsvétra elvárja a bővítő készletet is…
- A havazó gömb titkolt vágyaim egyike volt, barátnőimnél láttam már olyat, de mindenütt a szekrény üvege mögé zárva. Most hogy végre az enyém lett, újra és újra megbillentettem, hogy a hóesés elborítsa az üvegbúra ölelésében erdőt járó gyerekeket. A gömbön át néztem kandalló lángját, figyeltem, ahogy szivárványra törik a fény, de amikor Imre hóvihart akart kavarni benne, Mama kivette a kezéből, és az üveglabda a vitrin csiszolt üvege mögé került.
Jól neveltségünket feledve mindannyian a padlóra telepedtünk a Lóverseny játékot kipróbálni, még Mama is felszabadultan bíztatta piros falovacskáját a győzelem felé, és egy-egy rosszul sikerült dobás után bosszúsan és illetlenül csapkodta a térdét. Vörös kontyából hosszú tincsek bújtak ki, gyöngysora félrecsúszott, arca kipirult a játék hevében, éppúgy, mint a Papáé, akinek mindig jól ápolt bajszán most az izgalmában elfogyasztott sok diós kifli porcukra hagyott fehér nyomot.
Eddig ért a mesével, amikor hirtelen könnyek felhőztek ragyogását vesztett, kék szemébe.
- Ez volt az utolsó szép, boldog és gazdag a karácsonyunk. Tél végén a Papát elvitték a frontra, és mikor a halálhírét hozták, éppen az orgona virágzott. Azóta nem állhatom még az illatát sem… Ezért őrizgettem életem során mindig nagy becsben ezeket a tárgyakat, s lassan eljön az idő, mikor neked kell vigyáznod rájuk…
Azzal felállt, s remegő kézzel kezdte eligazgatni a játékokat a vitrin polcain, mindent pontosan oda, ahol mindig is állt. Legmagasabbra a havazó gömböt tette, mert az nem játék…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
