Az elveszettnek hitt pillangó
Mikor Pille a kicsi pillangólány az egyre hangosabban kopogó esőcseppek hangjára kinyitotta elnehezedett szempilláit, hirtelen azt sem tudta hogy került az orgonabokor levelei közé. Aztán lassan derengeni kezdett előtte a játékos bújócska vidám hangulata, amelyben ő ide menekedett a többiek elől. Sokallotta is az eltelt időt amióta senki nem talált rá, de előmerészkedni nem akart, hogy fel ne fedje hollétét. A hosszú várakozásban végül aztán csendesen elaludt. Most pedig megdöbbenve vette tudomásul, hogy társai bizony ez idő alatt talán magára hagyták. Az otthonától kissé messze eső bozótos vidék így egyedül egyszerre elhagyatottnak és félelmetesnek tűnt számára. Még olyan fiatal volt és annyira tapasztalatlan, nem is volt még otthonától ilyen messzire távol idáig. Így hát azt sem tudta merre is induljon, hogy megtalálja testvérkéit. Az egyre jobban szakadó eső hangos kopogása viszont azt jelezte, hogy egyhamar bizonyára nem szabadulhat a bokor fogságából. A vihart kísérő szél és villámlás pedig egyre ijesztőbb hangokat hallatott. Hiába húzta össze szorosan szárnyait, fázni, reszketni kezdett, s nem csak a hidegtől, a félelem is remegtette törékeny testét. Amint dideregve gubbasztott meglapulva a bokor alsó levelei között, a felhőkből zuhogó eső még jobban eleredt, majd egyszer csak a külső leveleken diónyi nagyságú jégdarabok koppanása tette még félelmetesebbé számára a várakozást. Mint apró gyöngyök egyre szaporábban hullottak alá az égből a formás, jeges kis golyócskák, melyek a földön a feltámadt szélben szinte táncra kelve csillogtak a szeme előtt. Nagyon szép látvány lett volna mindez egy meleg szobából szemlélve, de így a vihar kellős közepén semmi gyönyört nem nyújtott a félénk pillangónak. Mennyivel jobb lenne most inkább a konyha kemencepadkáján melegedve élvezni a sütőlapátra kivett frissen sült cipó illatát. Annak már finom gőzölgése is mindig kellemesen át szokta melegíteni olykor elázott vagy fáradtságtól elgémberedett szárnyait. Arról persze nem is beszélve, hogy milyen felemelően jó érzés lenne édesanyja közelségében gondtalanul élvezni most az otthon melegét.
Ugyan visszajön-e értem valaki ide a messzi bokrokhoz –törte fáradt fejecskéjét a kicsi pillangó. Tudta ugyanis hogy elsősorban ő maga tehet róla hogy itt ragadt a többiek nélkül, hiszen elaludt, s így nem tudott velük menni, hogy idejében hazaért volna a vihar előtt. Ez ellen most már nincs mit tenni. Ami viszont a kíváncsiságát illeti, ha azt legyőzte volna, bizony nem repült volna ennyire messze az otthonától. Régen vágyott azonban megtudni mit is rejt magában ez a a titokzatos dombokon túli táj.
Bezzeg megmondta a mamája hogy, el ne merészkedjen olyan messzire, mégsem hallgatott intő szavára. Mégis csökönyösen ragaszkodott hozzá hogy bírja a távolságot, csak testvérei vigyék el magukkal. Mivel azonban ők nem akarták hogy velük tartson, ezért titokban utánuk repült. A tilalom ellenére mégis utánuk indult, egyedül vállalkozva a hosszabb távú dombon túli repülésre. Most pedig tessék ez lett a vége. A fárasztó repülés annyira kimerítette, hogy már játszás közben elaludt. Testvérkéit majd végette is alaposan megdorgálják, őt meg talán egyhamar meg sem találják. Pille így gondolkodva most már nem is magát, de inkább őket sajnálta. Bizonyára nagyon el lesznek, keseredve mindannyian amint észreveszik, hogy nem repült velük visszafelé. De vajon mikor jönnek rá hogy ő nincs közöttük,? Nem lesz-e túl késő, mert ha egyhamar tényleg nem fordul érte vissza valaki, akkor bizony ő itt fog elpusztulni és édesanyja belebetegszik az ő kicsi Pilléjének az elvesztésébe. Pedig ő aztán igazán nem érdemli meg ezt a nagy bánatot, amit felelőtlen kíváncsiságával okoz neki.
Amint Pille így gondolataiba merülve egyre fázósabban didereg a bokor belsejében, mintha lassan alábbhagyni készülne a vihar és derengeni kezd az égbolt. Mikor ő is észleli, hogy vidulni kezd az idő, előmerészkedik a bokor belsejéből és körbehordva tekintetét a viharverete tájon bátortalanul elindul a földön, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait és lepergesse szárnyairól a vízcseppeket. Nagyon elkeseredett, rettenetesen összetörtnek és fáradtnak érzi magát, de legfőbb gondja mégis az, hogy hogyan is fog hazajutni.
Egyszer csak valahonnan a távolból mintha testvérei hangját hallana, amint őt nevén szólítgatva, aggódva keresik. Ahogyan ereje engedi azonnal kiabálni kezd és jelzi, hogy merre van a bokor alján. Hamarosan rá is akadnak így a többiek és boldogan fogják közre amint látják hogy épségben túlélte a vihart. Ám repülni nem bír, ahhoz már túlságosan megviselt. A sok eső, szél és a jégdarabok okozta ütések sajnos törékeny testét nagyon elgyengítették. Testvérei azonban bátran felkarolva őt szárnyukra véve felváltva röptetik egészen hazáig.
Otthon az elveszettnek hitt pillangót édesanyja meleg, friss cipóval várja. Majd miután száraz törülközőbe bugyolálva ölébe zárja átázott kicsikéjét, ahelyett hogy megszidná, összecsókolja és megígérteti vele, hogy ezek után szófogadó és engedelmes gyermeke lesz, aki soha többé nem okoz ekkora fájdalmat senkinek.
AJÁNLOM AZ OLDALT
